Ez az önfeledt, csípősen tréfás mondat egy hivatalvizsgálatot követő kerti összejövetelen hangzott el, mikor a felszabadultan ultizó kollégák mögött megjelent a kibic: a BAZ megyei OMMF vezetője. Egy pillanatig szó bennszakadt, hang fennakadt ugyan, azonban Perjési Zsolt sem maradt adós a válasszal: „elismerem, ha ezt a felügyeleti munkádban is kidomborítod, barátom!” Ezzel a lovagiasság szabályai szerint véget is ért a párbaj.
A többieket az iparból toboroztuk. 40 jelentkezőből válogathattunk rátermettség és szakmai múlt alapján. Azért fogalmazok így, mert bár nekem alapvetően a gépiparhoz meg a vegyiparhoz volt „lövésem”, hiszen azelőtt gépészmérnökként a Borsodi Vegyipari Kombinátban dolgoztam, de most az OMMF elnökének meghívására és megbízásából a megyei felügyelőséget kellett megszerveznem. A kohászatból, a gép-, az élelmiszer-, a könnyűiparból, a postától, a híradástechnikából érkeztek a diplomás kollégák, és akinek nem volt munkavédelmi képesítése, az rögtön lehetőséget kapott, hogy megszerezze. Szerencsés volt, hogy eleinte a vállalatok és a cégek úgy érezték, nem „sápadt arcú idegenek jönnek az indiánok közé”, azaz nem jön nagyon idegen területről, aki a felügyeletüket ellátja, de aztán egyre-másra meglepődtek. Azt kellett ugyanis tapasztalniuk, hogy a felügyelők működésében a korábbiakhoz képest egyre inkább a hatósági szerep került előtérbe. Ennek roppant egyszerű a magyarázata. A vállalatoknak sosem volt elég pénze a munkavédelemre, és ezt korábbi munkahelyi tapasztalataik alapján jól tudták felügyelő kollégáim is, tehát eleinte nem voltak nagyon szőrös szívűek, de később a megértő együttérzés megtartása mellett mégiscsak felfedezték magukban a hatósági embert.
Ismerje az ott folyó tevékenységet, ne csak a szűken vett munkavédelmi szemüvegen át lásson. Kis cégeknél ezt természetesen nem lehetett megvalósítani, de akinek idegen területen kellett ellenőriznie, azt a többi kolléga istápolta, hogy egy kicsit otthonosabban mozogjon, mert ugye, aki például pedagógus volt, az a mezőgazdasághoz rendszerint csak annyit értett, amit a ház körül, a kertben látott. Ez az istápolás nem egyszer és nem kétszer olyan jól sikerült, hogy a helyettesemmel együtt nem győztük kapkodni a fejünket, annyi feddést kaptunk érte. Tudnillik akadt olyan kolléga, aki, ha látott egy forgó gépet, az első kérdése rögtön az volt: „megvan-e jelölve a forgás irány?”, a másik pedig rendre azt az elmaradhatatlan kérdést hozta a múltjából, hogy: „milyen a zuhanyozók, WC-k állapota?” Minden határozatukba belecsempészték a vesszőparipájukat, sőt a konzultációk hatására a ragály átterjedt a többiekre is. Végül már fentről „parancsba” kaptuk, hogy ezek a témák soha többé nem szerepelhetnek a határozatokban, - mégsem volt egyszerű kiirtani. Gyakran megesett, hogy az irtó hadjárat miatt még este 7-kor is köszöntünk egymásnak a helyettesemmel a folyosón. De komolyra fordítva a szót, a 90-es évek elején, a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodásban segített a központ is, mert elkezdődtek a célvizsgálatok, és megkaptuk hozzá a kérdéseket is, melyeket közösen megkonzultáltunk. Tehát soha nem indult el egyetlen felügyelő sem anélkül, hogy ne készítettük volna fel. Higgyék el nekem, az hamar kiviláglik egy felügyelő munkájából, hogy kényszerpályán van-e, vagy a szó legjobb értelmében vett szakmai empátiával közelít. Ma már többször alkalmazhatják a bírságot, és az összege is sokkal jelentősebb mint régen, mégis azt mondom, ne a bírsággal teremtsenek tekintélyt a felügyelők. Nem szabad úgy kezdeni egy kapcsolatot, hogy márpedig én vagyok a felettes hatóságod! Partnerként kell megkeresni a másikat, és meg kell próbálni megoldani a nehézségeket, hiszen ki várja szívesen, tárt ajtókkal a felügyelőt.
Csupán arra figyelnek, hogy ne marasztalják el őket, és kész, ezzel részükről a dolog be van fejezve. Szomorúan látom ezt, mert ennyi idő alatt lett volna mód arra, hogy az érdekeltségüket megnyerjük, és ne kizárólag bírsággal érjük el. Úgy tapasztalom, ez sajnos távolabb van mint egykor, pedig ha az emberélet veszélyeztetésében testesül meg a kudarc, - mert meghal, megsérül valaki, - akkor ott a következmény sokkal súlyosabb, mint amikor forgalomba hoznak egy terméket „uram bocsá” megfelelő dokumentumok nélkül. Nem épült ki a biztosítási rendszer, így maradt ez a féloldalúság, vagyis a hatósági fellépés. És nem csak a kisvállalkozásokra igaz ez, hiszen a multiknál ráadásul a jóhírnevük kerül veszélybe ilyenkor. - Nehéz kötéltánc ez, mivel a felügyelő a hatóság embere, nem lehet tehát keresztapáskodó, meg kell maradnia ebben a szerepkörben, de senki ne jöjjön erre a pályára, aki nem hajlandó folyamatosan tanulni, és aki nem hajlandó az ütközésre. Az ütközést azonban normális mederben kell tartania, - hiszen az mindig konfliktust szül, ha kiderül a másik mulasztása -, és el kell vele fogadtatni: az ő érdeke elsősorban, hogy azt a hibát, azt a veszélyt elhárítsa, ne azt várja csupán, mikor tűnik végre el a felügyelő. Sajnos ma még se a munkavállalók, se a munkáltatók nem érzik, hogy a felügyelők nekik, rajtuk akarnak segíteni.
|