„Ferikém, a szokásosat kérem!....” - avagy: Gondolták volna, hogy a munkaügyi ellenőrzésnek szédületes csapdái vannak? - kérdezi a Dél-dunántúli Munkavédelmi Felügyelőség 2006-ban nyugalomba vonult vezetője, - aki a megalakulás pillanatától vezette a baranyai „listát”, - majd rögvest két zaftos példával is előrukkol. Íme.
És ekkor, végszóra megérkezik egy törzsvendég, aki nem is sejti, hogy már az első mondatával egy csapásra szomorújátékká varázsolja a történetet a pincér számára. Azt mondja ugyanis, hogy „FERIKÉM, A SZOKÁSOSAT KÉREM!” Ugye nem kell leírnunk a folytatást? Más. Egy szép napon a Baranya megyei Rendőrfőkapitányság úgy döntött, megkezdi az örömtanyák ellenőrzését, - volt belőlük legalább 30, - karöltve a munkaügyi felügyelőkkel. Tévedés ne essék, őket is csupán az érdekelte, hogy s mint dolgoznak ott az alkalmazottak, vajon nem feketén foglalkoztatják-e őket. A munkahely természetéből adódott, hogy ezt kivétel nélkül éjszakai ellenőrzéssel lehetett felderíteni, és bizony nem kis veszéllyel járt, mivel az alvilág minden rendű-rangú tagja is jelen volt mindenhol. Hajnal felé pedig mindig megjelentek az ügyvédek, akik árgus szemmel figyelték, és ellenőrizték az ellenőröket, hogy betartják-e a törvényes előírásokat. Ha egyszer is találtak volna valami csekély „szépség- hibát”, beláthatatlan következményei lettek volna. Bakizni tehát nem lehetett! Ezért eleinte minden alkalommal elkísérte a helyszínre, - ”az éjszakába” - felügyelőit Kápolnai Árpád. Így aztán fültanúja volt például annak a – számára máig emlékezetes – esetnek, amikor az egyik felügyelő már a nyolcadik lányt hallgatta meg tanúként, mert szerette volna kideríteni, milyen munkakörben alkalmazták őket. Természetesen a legtöbbjük táncosnőnek vallotta magát, de akadtak ennél találékonyabb válaszok is: partnernő, társalkodónő, - míg végül a nyolcadik tanú röviden és velősen azt mondta: „Írja csak nyugodtan felügyelő úr azt, hogy k…..!”
Ez azonban új lecke volt, de kitűnően megtanulta. Igaz, nem is tehetett mást, mondta elismerően, mivel az OMMF felügyeleti főosztályának vezetője, Gáspár Imréné dr. kemény kézzel kormányzott. A tanulásból egyébként a kezdetektől bőven kijutott valamennyijüknek. 1984-ben mind a tizennégyen másfelől jöttek, és az összecsiszolódáson kívül a hatósági munkát is meg kellett tanulni. Mire megszerezték ebben a kellő rutint, váratlanul belépett az életükbe a következő lecke, az imént már említett munkaügy. Ráadásul a műszaki végzettségű társaságnak mindössze egyetlen jogász segítsége volt. Aztán jött egy 3 évig tartó, rossz házasság. ’97. január elsejétől ugyanis a jogalkotó „jóvoltából” egy alapvetően szolgáltató szervezettel, a Munkaügyi Központokkal kellett együtt élniük. Ekkor arra kellett választ találniuk a maguk és mások számára is, hogyan lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni. Hiszen ez az összekényszerített szervezet azt jelentette a gyakorlatban, hogy egyrészt komoly „adománnyal”, anyagi támogatással segítették a gazdálkodókat, majd megjelent ugyanannak az intézménynek a képviselője, aki tetemes összeggel megbírságolta őket, szabálytalan gazdálkodásért! Három év után végre elválhattak. Tennivalókkal persze a szüntelen tanulás nélkül is ellátta Baranya megye a felügyelőséget. A szemet-szívet gyönyörködtető erdők számukra nem kiránduló helyek, hanem veszélyes baleseti helyszínek voltak, mert rendszeresen, évente 3-4 ember halálával járt a fakitermelés. Előfordult, hogy egy kiváló, országos versenyben bajnokká lett brigádvezető vált áldozattá, mert sajnos nem vett figyelembe egy aprócska előírást. Azt, hogy ha vihar közeledik, azonnal le kell állítani a fakivágást és döntést. A szél ugyanis másodpercek alatt megfordulhat, és még a szépen, szabályosan lefektetett fákat is megcsavarva megfordítja, -és a következmény: halál.
No, ez fekete humor, de a felügyelők az ellenőrzések során nem ismerték a tréfát, bizonyítják ezt az évente-két évente végzett célvizsgálatok. A nyolcvanas évek végén elkezdődött csatornázási munkák megszaporodásának valószínüleg csak a felügyelőség nem örült, mert sejtették, -és sajnos jól sejtették,- hogy csőstől jön velük a baj. Hiszen a déli részeken, a Dráva ártéri szakaszán a homokos talaj miatt a rosszul vagy sehogy aládúcolt talaj rá fog omlani az ott dolgozókra. A sejtés valóság lett, minden év négy-öt halálesettel zárult. A felügyelők úgy próbálták ennek elejét venni, hogy szinte őrt álltak minden munkagödör mellett. Az igazi megoldást azonban a korszerű gépek megvásárlása hozta meg. Szintén baranyai specialitásnak számított a magasfeszültség okozta balesetek gyarapodása is. Megnőtt ugyanis az autódaruk száma, ami sajnos azt hozta magával, hogy a daruk gémje sokszor elérte a vezetékeket, és megtörtént a baj. Minden évben 2-3 emberélet bánta a figyelmetlenséget. Szerencsére, de nem pusztán a szerencse számlájára írhatóan Kápolnai Árpádék az áramszolgáltatókkal együtt sikeresen csökkentették az áramütéses baleseteket. Nem kellett hozzá más, mint felfedezni és átültetni - francia-kanadai gyakorlat alapján - egy új fogalmat: a feszültség alatti munkavégzést, majd pedig megismertetni minden érdekelttel. Előzőleg az volt az előírás, tehát abban a hiszemben dolgoztak a villanyszerelők, hogy megtörtént az áramtalanítás, nyugodtan hozzá kezdhetnek a munkához. Valójában azonban nem mindig történt meg, és ezért a tévedésért sok jó szakember az életével fizetett A baranyai kísérlet bebizonyította, hogy nem ördögtől való a feszültség alatti munkavégzés, még ezt is lehet balesetmentesen csinálni.
|