.: Nemzetgazdasági Minisztérium - Munkavédelem - Foglalkoztatás-felügyelet :.

„Én sose fogtam be pörös számat…” – avagy:
hogyan váltható meg a világ? - Borsi Árpád

Ha nem lenne a világon annyi csúnya nő, nem örülhetnénk annak a kevés gyönyörűnek, -mondják rosszmájúan a magukat szakértőnek kikiáltó férfiak. Ez a bizarrnak hatható gondolat azért jutott eszembe, mert szerintem érvényes a siker-kudarc ikerpárra is. Igazi, fennen ragyogó sikerek nincsenek kudarcok nélkül, legfeljebb nem értesülünk róluk, mivel szolidan meghúzódnak az árnyékban. Nem szokás – különösen a mai világban, - közhírré harsonázni. Márpedig mi most így teszünk. Borsi Árpád, a Fejér megyei Munkavédelmi Felügyelőség nyugalmazott igazgatója ugyanis azon ritka emberek közé tartozik, aki pályafutását felidézve, éppen ez utóbbival indít:

- „Elsősorban inkább kudarcok, mint sikerek jutnak eszembe, hiszen a munkavédelmi szakembernek a kudarcai mindig nagyok, és ismertek. A sikereit azonban nem tudja elkönyvelni, mert a jó istenen kívül, ki tartja számon, hogy a baleset azért nem történt meg, mert a felügyelő jól végezte a dolgát…. Minden munkabaleset a mi kudarcunk, minden halálnál kimutatható, hogy a munkavédelmi szakemberek tehettek volna ellene. Akkor is igaz ez, ha lépten-nyomon tapasztaljuk az emberek figyelmetlenségét, hanyagságát, fegyelmezetlenségét.

- Életre szólóan emlékezetes marad nekem az egyik Dunai Vasműbeli baleset, ahol egy ezer köbméteres, 20 milliméter falvastagságú tartály tetején dolgozott a hegesztő, amikor ezt a hatalmas szerkezetet a robbanás ereje felkapta, mint egy falevelet, és átrepítve egy házon, kétszáz méterrel odébb a földhöz csapta. Ugye nem kétséges, mi lett a hegesztő sorsa? Ugyanebben az üzemben volt robbanás a műszerszobában is, pedig a balesetet megelőzően nem régen ellenőriztünk ott, és mindent rendben találtunk, mégis megtörtént a baj. Gyanútlanul belépett valaki, felgyújtotta villanyt, és szinte atomnyi darabokra hullott minden.

Sokszor eszembe jut, hogy talán, ha még alaposabban vizsgálódunk, megelőzhető lett volna a tragédia. Nagyon haragudtam a hullámpala tetőkre is, nemcsak az azbeszt miatt, hanem mert a szél könnyen megbontotta, és lefújta. Ha pedig a sérült részeket cserélni kellett, az ember súlyát nem bírták el, és rendre lezuhantak a munkások Sokan veszítették el emiatt az életüket. Az is megrázó volt számunkra, amikor a székesfehérvári Könnyűfémműbe jöttek háztűz- nézőbe az új tulajdonosok, és éppen akkor, szinte a lábuk elé zuhant le egy ember a kéményről, nem sokkal később pedig másikukat összelapította a gép.

Azóta persze nagyot változott a világ ebben az üzemben is, mert az ALKO-ba ma már be sem lehet lépni a kapun védőszemüveg és a munkavédelmi előírásoknak megfelelő bakancs nélkül! Jó érzés látni, hogy az új gépek, a legkorszerűbb technológia kiköveteli a rendet, a fegyelmet is, és ez természetesen a balesetek számának csökkenésében is tetten érhető. Remélem, hogy ebben azért a mi munkánk is benne van, hiszen most Fejér megyében évente1300 baleset történik, míg a nyolcvanas években 3200-at tartottunk nyilván. Hadd említsem meg azt például, hogy korábban a kohászat minden évben megölt, - igen, megölt - négy-öt embert, most pedig nincsenek halálos balesetek! Dolgozik ugyanis nálunk felügyelőként egy kiválóan képzett kohómérnöknő, akit – ahogy szokták mondani, - nem lehet megvezetni, és akinek ezer szeme van.

- Bár el kell ismernem, hogy az emberek végtelenül találékonyak. Nem sokkal azután, hogy új helyre költöztünk, a velünk szemben lévő telekre épülni kezdett egy bevásárlóközpont. Nem kellett tehát messzire mennünk, ha feketén foglalkoztatottakat kerestünk. Igen ám, de hamar megtanulták, hol „lakunk”, sőt már a gépkocsinkat is felismerték, nem maradt meg az inkon nitónk. Észrevettük, hogy minden áldott reggel kint állt az építkezés bejáratánál egy ember, seprűvel, vagy ha rossz idő volt, lapáttal a kezében, és amikor látta, hogy elindulnak az ellenőrök, tehát közeleg a veszély, intett kettőt a kezével.

Ekkor aztán volt, aki gyorsan beásta magát a legközelebbi homokbuckába, de akadt olyan is, aki a hűtőládába, a palackok közé rejtette el magát. Amikor pedig odatelepítették a piacot, mindenki lázasan krumplira kezdett alkudni a kofánál. De mi se voltunk restek, az építkezés bejáratánál hagytuk egyik emberünket, így nem mertek visszajönni. Végül véd- és dacszövetséget kötöttünk a rendőrséggel, mert a felügyelő nem „üldözheti” őket, nem futhat utánuk. - Örökös macska-egér harc ez, és szerintem idő kell ahhoz, hogy az emberek fejében nagyobb legyen a rend, meg ahhoz is, hogy felismerjék az érdeküket. Amíg a gazdaság szekere döcög, a magyar ember mindig talál magának kiskaput. A generációváltáson kívül ehhez az is kell, hogy jobb körülmények teremtődjenek. - Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy sok tehetséges, kitűnő szaktudású kollégát tudtam „szétszórni” a megyében, és még a központba is jutott belőlük. A kezdetektől hatvannégyet vettem fel, és közülük 40 maradt meg felügyelőnek, a többi - miután megtanulta, begyakorolta a szakmát, - engedett a csábításnak, és „elszelelt.” De egyetlen percig sem voltam mérges rájuk, mert úgy gondoltam, ezzel is a munkavédelmet erősítem, hiszen az új helyükön is hasznosíthatják mindazt, ami itt beléjük ivódott. Akkor érzi jól magát az ember a bőrében, ha a szakmája egyben a hobbija is, - és mi meg akartuk váltani a világot!

- Én 1974-ben lettem gépészmérnökként profi munkavédelmis a megyei szakszervezetnél, és az „államosítása” után, vagyis az OMMF megalakulásakor pedig a Fejér megyeiek vezetője. Az induláskor rengeteg hozományt kaptunk, nagyon gazdagnak éreztük magunkat, mert volt egy fekete(!) Volgánk, ez roppant előkelőnek számított akkoriban, vehettünk egy másoló gépet, ami szintén nagy szó volt, mivel a szakszervezetnek csak stencil gépre telt, és volt egy telefon fővonalunk. Nem csoda, hogy irigyeltek bennünket házigazdáink, a szakszervezetisek! Azt persze már az irigyeink nem tudták, hogy amikor aktatáskákat mertem venni a felügyelőknek, - ne egy tarisznyába kelljen gyömöszölniük

azt a sok-sok papírt, amivel kivonultak, – akkor bizony a szőnyeg szélére állítottak miatta.

De én sose fogtam be „pörös számat”. 1984-ben például megkérdeztem, lehet-e élni 2000-ben számítógép nélkül. Először magát a kérdést is zokon vették, azonban nem tágítottam, nem bántam a kezdeti fagyos fogadtatást, végül aztán beszerezhettünk egy gépet, és annyira beleszerettünk, hogy a program „lelkét” is mi csináltuk meg. Az örömöm azonban nem lett tartós. Mi ugyanis azt akartuk, hogy a gép segítse a felügyelő munkáját, könnyítse meg a dolgát. Sajnos mára már mintha nem a gép lenne az emberért, hanem fordítva, a gép az ellenőrt ellenőrzi! Tehát sokkal több időt kell eltöltenie a felügyelőnek a gép kiszolgálásával, mint régen, mivel tevékenységének minden mozzanatát regisztrálnia kell. - A pörös számra szükség volt akkor is, amikor részt vehettem a munkavédelmi törvény előkészítésében. Szüntelenül gyúrtuk, győzködtük egymást, kemény csatákat vívtunk, de most is azt mondom, megérte. Bár azóta sok változáson esett át, mégis úgy érzem, nem kell restelkednem a „gyerekem” miatt. Beálltam abba a csapatba is, mely a munkaegészségügyért szállt síkra. Meggyőződésem ugyanis, hogy a munkavédelem egy és megbonthatatlan.

Hosszan kellett küzdenünk ezért, időnként elveszítettünk egy-egy csatát, de a „háborút” végül megnyertük! - Hivatalos kitüntetésekben sem volt hiány, számomra mégis a „munkabiztonságért díj” az igazi, melyet egy civil egyesülettől, a Munkavédelmi és Foglalkozásegészségügyi Szövetségtől kaptam. Hogy miért ez a legkedvesebb? Azért, mert én mindig a másik oldalon álltam, én ezeket az embereket ellenőriztem, rendszeresen büntettem, - és lám, ennek ellenére engem tiszteltek meg vele elsőként. Ezek után talán hihetem azt, hogy nem tartottak ellenségnek…..

Nemzetgazdasági Minisztérium Munkavédelem Foglalkoztatás-felügyelet Honlapja

Kapcsolat, szervezet

Általános információk

Borsi

Bemutatkozás