Szinte nem akadt olyan jogi megoldásra váró ügy, mellyel ne keresték volna meg. Monoron például sok vasutas élt, és miért, miért nem, sok volt a válás is. Nem csoda, hogy futótűzként terjedt a hír: érdemes hozzá fordulni. Aztán egyre szűkebbre szabta a jogalkotó az ingyenes jogsegély szolgálat képviseleti lehetőségét, és már nem hatott olyan zordan a Vasutas Szakszervezet elnökének ajánlata, miszerint, ha nem fogadja el a munkavédelmi és szociálpolitikai osztály vezetését, akkor gondoskodik róla, hogy 24 órán belül megszűnjék a munkaviszonya a jogsegélyszolgálatnál. Az új beosztásában azonban első perctől kezdve zavarta, hogy felügyelő nem lehetett, mert nem volt meg a munkavédelmi szakképzettsége.

Pillanatok alatt szembesült azzal a dilemmával is, hogy milyen felügyelet az, amely nem bünteti meg azt a munkáltatót, aki nem gondoskodott a balesetek megelőzéséről. Jogászként azt is megdöbbenve tapasztalta, hogy az elmúlt évekből mindössze 4 határozatnak csúfolt levelet talált, mely a kor szokása szerint így fejeződött be: „elvtársi üdvözlettel”. Pedig az államigazgatási eljárási törvényt 1957 óta alkalmazni kellett volna még a munkavédelmi felügyeleti eljárásban is, a MÁV-val szemben. Elkezdte hát megtanítani a MÁV felügyelőknek a törvényt. A tanultaknak megfelelően sorra „átváltoztak” a határozatok szakmai és eljárási szempontból is. 

Csupán ettől azonban nem csökkent a súlyos balesetek száma, különösen sok kocsirendező halt meg minden évben. Menet közben kellett ugyanis a mozgó vagonok közé beugraniuk, és lelassítaniuk a kocsikat egy fékezőfával. Ez volt a rend, így tanították be az embereket, és „természetesen” nem ellenőrizték kellő gyakorisággal azt sem, ki- mennyit ivott.

Egy alkalommal megbüntette 100 ezer forintra a nagy befolyású közlekedési minisztert is, mert ő sem tett semmit a helyzet rendezésére. A miniszter válaszlevele ennyi volt: „Nyugtáztam”. A büntetésből persze nem maradt ki a MÁV vezérigazgatója sem, aki hiába fellebbezett a döntés ellen, az elbírálásra jogosult vasutas szakszervezet elnöksége azt alaptalannak tartotta és elutasította. Az intézkedések hatására a munkavédelem a fontosabb feladatok rangjára kezdett emelkedni a vasútnál és az első igazi hatósági intézkedéseket indulatosan fogadó vezető is megenyhült. Egy későbbi találkozás alkalmával a következő mondatot fogalmazta meg: „Éva, maga már nem is törődik velem, két hete nem kaptam egyetlen büntető határozatot sem!”

^

Az igazi elégtételt és visszaigazolást azonban a napokban tapasztalta. Utazás közben önkéntelenül is azt figyelte, betartják-e az álló helyzetű kapcsolást, és örömmel látta, hogy maradéktalanul. Amikor egy már nem is fiatal vasutasnak megemlítette, hogyan csinálták ezt régen, az hitetlenkedett, mert ő már hallomásból sem ismerte azt a módszert. Szóval igaza lett a miskolci állomásfőnöknek, aki annak idején azzal bíztatta,

 ne csüggedjen amiatt, hogy rendre megszegik a szabályt, hiszen így tanulták a lekapcsolást, de jönnek majd az újak, őket be sem lehet hajtani a mozgó vagonok közé, mert bennük már kialakul a félelem.

Nem volt tehát hiábavaló, amit például a kocsirendezőkért tett. Pedig: „ezt az egészet úgy vittem végig, hogy más hozta a határozatokat, mert én nem írhattam alá, mivel nem volt munkavédelmi végzettségem.” Aztán meglett az is. Főcze Lajos megértette a problémát és mint a SZOT munkavédelmi irányítója elrendelte a munkavédelmi képző és továbbképző intézetek számára, hogy indítsanak olyan szakot, mely nem csak műszaki végzettségűeknek teszi lehetővé, hogy munkavédelmi képzettséget szerezzenek, hanem jogászoknak, orvosoknak, bölcsészeknek is. És innentől kezdődik az a fejezet, mely az OMMF-hez vezet. A nyolcvanas évek elején – nemzetközi nyomásra – olyan döntés született, hogy „államosítani” kell a munkavédelmet, azaz a szakszervezetek helyett egy önálló állami intézmény legyen a munkavédelem irányítója. Eljött tehát a nagy búcsú ideje, és a Művész klubbeli találkozó vége felé Főcze Lajos megkérdezte történetünk szereplőjét: - Hová mész innen?

- Hova mennék, hát vissza a munkahelyemre, a vasutasokhoz!
- No, akkor igyekezz, mert jövünk hozzátok, mivel vasutasra is szüksége van az új szervezetnek!

A ”lánykérés” igencsak botrányosra sikeredett, hiszen csupán a „vőfélyek” (Főcze Lajos és Török Dezső, később az OMMF első elnöke) tudták, kiért mennek, a ”menyasszony” nem, de ez még hagyján, a baj az volt, hogy a zord „atya”, a Vasutas Szakszervezet főtitkára sem sejtett semmit. Ordításától visszhangzott az egész ház, és ebből bőven jutott a friss szakmérnöki diplomájú ártatlan „arának” is, hiszen azt feltételezte, alattomos áruló lett.  Nem volt azonban mit tenni, hiszen a felsőbb hatalmak óhaját teljesíteni kellett. Az akkori miniszterelnök helyettesnek, Faluvégi Lajosnak volt ugyanis a feladata az OMMF megszervezése, és ő ezt komolyan is vette, odafigyelt a részletekre.

^

  Észrevette például, hogy a szerveződő csapatban nincs egyetlen hatósági munkához értő jogász, aki ráadásul a munkavédelemben is jártas. Márpedig ez nélkülözhetetlen! Kívánság listáján az is szerepelt, hogy a nőket előnyben kell részesíteni. Közel, s távol egyetlen ilyen embert találtak: Gáspár Imréné dr-t. Budapest belvárosában, a Sas utcában volt a Munkavédelmi Továbbképző Intézet, és a nyári szünetben ott, az iskolapadban fogalmazták, írták meg néhányan az induláshoz szükséges első szervezeti-működési szabályzatot. Majd az Akadémia utcai részen végzett villámgyors átalakítás után, akkori nevén az OMVF vadonatúj honfoglalójaként Éva csapata, a felügyeleti főosztály költözhetett be az állványokkal ”ékeskedő”, akkor még mindössze 2-3 szobás birodalomba. És elkezdődtek a cseppet sem egyhangú hétköznapok…A rendszerváltoztatás nem hagyta érintetlenül ezt az intézményt sem, ugyanis megváltozott a felügyeleti szerv: a Munkaügyi Minisztériumhoz kerültek. „Nagyon fájt nekünk, hogy ellentétben a lengyelekkel, mi nem a parlament fennhatósága alá tartozhattunk”- mondta ezekre az időkre emlékezve a főosztályvezető asszony. A munkaegészségügyi rész azonban maradt az ÁNTSZ-nél, amely miatt sok kritikát kapott Magyarország az európai szakmai fórumoktól. Jó néhány, vitáktól hangos évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre megtörténjen az integráció. Az összesimulás sikeréhez sok-sok tanulmánnyal és sok ezer kilométert kitevő utazással járult hozzá Gáspár Imréné is, hogy végül megkapja egyik legelszántabb küzdőtársától az elismerő mondatot: „Nem nagyon örültem, de talán helyesen, Éváék javaslata valósult meg…

^

De miért ne győzött volna, hiszen nem véletlenül forgott róla közszájon egy történet. Az angol felügyelőség vezetője, amikor egy hivatalos látogatás alkalmával Magyarországon járt, udvarias csodálkozással konstatálta, hogy a tárgyalásokon a sok férfi vezető mellett egy szem nő is szerepel. Nem tudott a szokatlan jelenséggel mit kezdeni, mire a helybéliek gyorsan megnyugtatták: - Uram, ne aggódjon, nálunk Éva az egyik leghatározottabb férfi!